Mikor hazaértünk, feltrappoltam a szobánkba, és bevágtam magam mögött az ajtót.
Igen, a mi szobánkba. Óriási a ház, rengeteg szobával. De Lorie-val mindig kivertük a hisztit, ha Meoni csak felvetette, hogy külön szobánk legyen. Annyira megszoktuk egymást, hogy ha egyszer is külön aludtunk valahol, olyannyira furcsa, és..... elviselhetetlen volt, hogy többször nem is tettük meg.
Leültem a forgószékbe, és a ruhásszekrényre bámultam. Bámultam. Bámultam. Bámultam. Már bambultam. Bambultam. Bambultam. Bambultam. Bambultam.
Az agyamban egyenként levetítgettem az összes ruhámat, hogy vajon holnapra melyik is lenne a legjobb.
Nem tudom, meddig tartott mindez, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy kinyílik a szekrényajtó, és elkezdenek kifele röpködni belőle a ruhák.
Elaludtam. Nem, elszundítottam! Én nem alszom nappal! Pff!
Szuper. Akár hogy is van, ez nem a valóság. Ne dőlj be semminek!
A ruhák tovább röpködtek, némelyikük el is talált engem. Hirtelen abbamaradt a dobálózás, és minden nagyon csendes lett. Feltűnően csendes. Zavaróan csendes.
Éles tapsolás és ujjongás törte meg a zajtalanságot, és reflektorfények világítottak ki a szekrényből.
Egy elegáns, lakkozott, ragyogóan fénylő cipőpár lépett ki.
Végigfuttattam a szemet az ébenfekete nadrágszáron, végig a térdén, a combján, a ugyanúgy fekete bevasalt ingen, és a bíborvörös nyakkendőn. Csodálatos volt.
És az arca....
- Ryan! - ugrottam fel a székből, és oda akartam futni hozzá, de minél közelebb kerültem, ő annál távolabb tőlem.
A tömeg tovább ujjongott és visítozott, és Ryan már a vörös szőnyegen állt. A korlátként szolgáló szalagok mögött az összes ember a nevét kiáltozta. Nyúlkáltak befelé utána, de számukra épp annyira elérhetetlen volt, mint nekem. Időközben még távolabb kerültem tőle, és már alig láttam a szürkés-zöld füsttől ami körülöttem kóválygott.
Majd kiugrott a szívem, mikor mögöttem felnevetett valaki. Hátrakaptam a fejemet. Lorie állt ott, káprázatos, smaragd zöld estélyiben.
- Ő az enyém. És mindörökre az enyém is marad! - nevetett tovább.
Könny szökött a szemembe.
- Jenny! Jenny! Jenny! Jenny! - mint egy robot úgy mondogatta a nevemet, és közben meg sem moccant. Valaki elkezdte rázogatni a vállamat.
- Jenny! Jenny! Jenny! Jenny, ébredj!
Kipattantak a szemeim, és vettem egy óriási lélegzetet. Lorie volt, de mostmár a valóságban.
- Vacsora. - vigyorgott rám, és kiment.
Furcsálltam a helyzetet, nem is kicsit. Miért nem bunkó velem? Én igen is az voltam vele, és haragudtam is rá. De ő miért nem volt velem? Hiszen ő is Ryan-nel akar menni a bálba, nem?
Felkeltem a székből, és Lorie után mentem, ki a konyhába.
- Mi a vacsi? - kérdeztem hunyorogva, szörnyen bántotta a szememet a lámpafény.
Pillanat! Lámpafény? Tehát..... már besötétedett odakint? Meddig aludtam?
- Tükörtojás. - válaszolta Lorie, és kirakta a tányérokat.
- Hol van Meoni? - kérdeztem, mert általában ő szokta készíteni a vacsorát.... úgy mint a reggelit, a tízórait, az ebédet, az uzsonnát.... és minden mást is.
- Nem tudom. - vonta meg a vállat Lorie. - Azt mondta, dolga van.
- És csak úgy el ment? - ültem le az asztalhoz. - Csak annyit mondott, hogy 'Dolgom van, elmegyek, szia!' ?
- Nem, még annyit se. Mikor átmentem Rose-ékhoz, mert te elfoglaltad a szobánkat, még itt volt. Mire visszaértem egy cetli volt a hűtőn, és te meg fent szunyáltál.
- És mi volt a cetlin?
- Szerinted?
- Csak annyi, hogy dolga van?
Sóhajtott egyet.
- Olvasd el.
Odamentem a hűtőhöz, és leszedtem róla a cetlit. Széthajtottam, és elkezdtem olvasni.
Lorie, Jenny!
Remélem megtaláljátok ezt a pappírt, vagy ha nem is, akkor legalább hogy nem hívjátok a rendőrséget.
Szóval, az a lényeg, hogy ne kezdjetek el aggódni, van egy kis dolgom.
Meoni
- Huhh. - visszahajtogattam a papírt úgy, ahogy volt, és leraktam a hűtő tetejére.
Lorie-ra néztem.
- Mi az, hogy 'majd'?
Sötéten nézett rám.
- Nem, mármint tudom, hogy mit jelent - tiltakoztam - , csak hogy... ez alatt mit értett?
Vissza ültem Lorie mellé az asztalhoz.
- Nem tudom. - mondta teli szájjal. - De most nem mindegy? Ő sem kérdezgeti tőlünk nap mint nap, hogy hova megyünk, vagy hogy hol voltunk.
- Igazad van. - hagytam rá.
A vacsora csendben telt, csak én szerencsétlenkedtem egy sort a sószóróval.
- Ugye mehetek én? - kérdeztem Lorie-tól, mikor már az ágyban feküdtünk, lefürödve, fogat mosva.
- Hogy mi? - kérdezte álmosan. Úgy látszik, még nem kapcsolt.
- A bál. - suttogtam.
- Oh. - nyögött fel.
- Na?
Nem válaszolt.
- Ébren vagy még? - könyököltem fel.
- Nem. - húzta a fejére a párnát.
- Légyszi, csak erre az egy kérdésre válaszolj!
Még mindig nem szólalt meg.
- Aztán ígérem békén hagylak.
Nem érkezett válasz.
- Aludhatsz! Utána.
Nincs válasz.
- Légyszi!
- Csöndben maradnál végre? - ült föl.
- Miután válaszoltál.
Fölsóhajtott.
- Mondjad.
- Szóval, tudod a bál, szóval..... ugye.... - nem tudtam folytatni. Legalábbis nem tudtam, hogy hogyan. - Ryan ugye mindkettőnket meghívta. És.... arra gondoltam, hogy.....
- Nem baj-e az, ha te mész vele?
- Pontosan!
Ezen elgondolkozott.
- Végülis, annyi fiú van még az iskolában. - vonta meg a vállát.
- Ez igent jelent? - pattantam fel majdnem visítva.
- Ssssssssss! Csak ha hagysz aludni.
- Köszönöm! - öleltem át.
- Jenny..... - nyöszörgött.
- Oh.
Elengedtem, és újból visszafeküdtünk.
- Köszönöm. - suttogtam újból, alig hallhatóan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése