Egyfolytában pörögtem (nem szó szerint), ami nagyrésze az álmomnak volt köszönhető voltaképp. Mármint, nem annak, amiben megdobált a szekrényem ruhákkal, hanem... amit az éjjel álmodtam. Igazán csekélység volt az egész, de engem teljes mértékben feldobott. Az álmomban....
Lerohantam az emeletről, kettesével szedve a lépcsőfokokat, és közbe egész végig vigyorogtam.
A konyhában Lorie kávéja gőzölgött, ő viszont az asztalra hajtotta a fejét, és abban sem voltam biztos, hogy ébren van.
- Csáó! - toppantam be vigyorogva.
Nem felelt.
Odamentem a hűtőhöz, elővettem a tejet, majd a szekrényhez, ott a müzlit. Leültem Lorie mellé az asztalhoz, és elkészítettem a müzlimet.
- Szia. - köszöntem neki újból.
Ettem pár falatot a müzliből. Mindez alatt ő meg se moccant.
- Jó reggelt. - próbálkoztam.
Még mindig nem szólalt meg. Teljesen ugyan az a szituáció mint tegnap este.
- Lorie!
Végülis.... elértem amit akartam, mert el kezdett nyöszörögni.
- Lo-rie. - bökdöstem az oldalát.
- Mmmmm! - nyöszörgött tovább.
- Lo-o-o-o-rie! - folytattam tovább a bökdösését.
- Mit vétettem? - dünnyögött.
- Lorie! - kiáltottam fel, és erre már ő is felkapta a fejét. - Ou.
- Hmm? - morgott rekedten.
- Ez.... rajta volt az arcodon. - szedtem le róla az újságpappírt. - Te olvastál?
- Úgy nézek ki? - fintorgott.
Ez egy olyan csak-azért-is-felteszem-ezt-a-kérdést-akár-akarod-akár-nem féle költői kérdés volt, úgyhogy elengedtem a fülem mellett.
Megettem a müzlit, majd bedobtam a mosogatóba. A csapba épp annyi mosatlan, illetve koszos edény és tányér volt, ahogy tegnap itt hagytuk. Látványosan észre vehető volt, hogy Meoni elment, és hogy még nem ért haza. De hol a fenében lehet?
Hamarosan jön a folytatás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése