Lerohantam a lépcsőn, és közben teli torokból ordibáltam.
- Lorie! Lorie! Loriiiiiiiiiiee!!!
Befordultam a nappaliba, és egyenesen nekirongyoltam a szobanövénynek.
- A francba! Lorie!
Gyorsan feltápászkodtam, és tovább rohantam. Megkerültem a kanapét, és beestem a konyhába.
- Anya, nem láttad Lorie-t? - kérdeztem Meoni-t, aki a konyhában készítette a reggelinket.
Állával a fürdőszoba felé bökött, és csak akkor vettem észre, hogy a palacsintasütő lapátot a szájában tartja.
- Hol máshol is lehetne? - forgattam meg a szememet.
Még mindig futólépésben tettem meg az utat a fürdőszobáig, és a kelletnél egy kicsit hangosabban vágtam ki az ajtót.
- Lorie! Ez meg mi a fene? - tartottam fel azt a
bizonyos tárgyat, amit eddig a kezemben szorongattam.
- A.... naplód? - nézett rám kínosan vigyorogva.
- Pontosan. És ez tudod, hogy mit jelent?
- Hogy valamit le akarsz írni, hogy nehogy elfelejtsd?
Tudtam, hogy csak össze akar zavarni, hogy elfelejtsem, mit is akartam. De ez most nem fog sikerülni!
- Nem, Lorie. Valaki kinyitotta. És mivel csak én és te tudjuk a kódot, és én tegnap későn este értem haza, és hulla fáradt voltam hozzá, hogy leírjam a napomat, ki se nyitottam. Úgyhogy kizárólagosan csak is te lehettél!
- Vagy...
- Ne próbált meg rákenni Meoni-ra! - vágtam közbe. Vettem egy nagy levegőt, és magamban elszámoltam tízig. Huhh. Így már jobb volt. - Kész a reggeli. Gyere, mert még elkésünk.
Megfordultam, és visszamentem a konyhába. Leültem az asztalhoz, és vártam. Néhány perc múlva (nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan végez, de úgy látszik az előbb eléggé ráijesztettem) Lorie is megjelent.
- Hmm, palacsinta! - kikapott egy meg nem töltetlen palacsintát a palacsinta-gyűjtő tányérból, és beleharapott.
- Én kakaósan kérem! - szóltam oda Meoni-nak, és magam elé csúsztattam egy tányért az asztal közepén tornyosulók közül.
- Én almásan! - vágta rá gyorsan Lorie. Meg sem lepődtem. Ő már csak.... Lorie.
Lorie leült velem szembe az asztalhoz, és eszembe jutott, hogy milyen félelmetes érzés fogott el leges-először, mikor ide leültem.
A mostanra már nagyjából sikeresen elfelejtett emlékeim megpróbáltak felszínre törni. Nem! - szóltam rá magamra.
Felálltam, mert az előbbi testhelyzet túlságosan ismerős volt, mintha enyhe dejavu lenne. Borzalmas.
Meoni a kezembe nyomta a palacsintát, aztán levett egy almát a polcról, és megmosta. Ez egy viszonylag hétköznapi emberi cselekedetnek számított, de megint az az érzés fogott el, és az emlékek....
Gyorsan elkaptam Meoni-ról a tekintetemet, és odaszóltam Lorie-nak.
- Muszáj ma is almásat? Most nem kivételezhetnél? A lekváros sokkal gyorsabban készen van. El fogunk késni.
- Nemmm. - mondta durcis hangon, majd felnevetett. - Muszáj minden nap fekete cipőt felvenned? Ez teljesen így hangzott, higyj nekem.
- Nem is! És igen, muszáj minden nap fekete cipőt felvennem.
- Ahh! - sóhajtott.
És ennyiben maradtunk.
Végül megvártam még Meoni elkészíti az almás-palacsintát, és amég Lorie megeszi.
Hogy nehogy elterelődjön Lorie figyelme még kiérünk a folyosóra, a csuklójánál fogva húztam ki.
- Oké, már elengedhetsz! - nyavalygott, mikor már a ruhás-szekrénynél jártunk.
Kinyitottam, kivettem a kabátját, és a kezébe nyomtam, majd az enyémet is leakasztottam, és belebújtam.
- Pont ezért akartam előbb elindulni. - puffogtam, mikor megszólalt a telefonja. Tudtam, hogy ki lesz az.
Beletúrt a zsebébe, majd előhúzta az aprócska kütyüt, ami a Jingle Bells-t játszotta. Hányszor mondtam neki, hogy állítsa át! Még három éve karácsonykor küldte át neki valaki, és azóta télen-nyáron így szól. Borzalom.
- Hallo? Itt Lorie. Kivel beszélek? - szólt bele a telefonba Lorie. Mint ha nem tudná, hogy ki az! Ahh. Csak húzza az időt. - Nem, én vagyok.
- ???
- Nem hiszem, de ezt te is tudo...
- ???
- Itt áll mellettem.
- ???
- Még otthon de mindjárt indulunk.
- ???
- Igen, bocsi tudom, hogy megígértem, de....
- ???
- Aha!
- ???
- Álj! Ezt ne itt! - suttogta bele a telefonba, és ijedten pislogott rám.
- ???
- Nem tudom, de nem akarom megkockáztatni.
- ???
- Nem, nincs kihangosítva!
- ???
- Oké, akkor mondjad. - sóhajtott egyet, és megfordult. Távolabb ment tőlem, és fel-alá járkált. Néha-néha beleszólt a telefonba, hogy
igen, vagy
talán, esetleg
nem. Nem tudhattam biztosan, miről is van szó, de nagyon nem is érdekelt.
Felhúztam a
fekete cipőmet, és leültem az ajtóba. Vártam.
Megvártam még befejezi a cseverészést kedvenc kis barátnőnkkel, Rose - al, és közben a falióra mutatóját követtem körbe-körbe, körbe és körbe. El fogunk késni.
- Mehetünk? - rezzentett fel Lorie hangja. Mi van? Elaludtam? Nem, az lehetetlen. Biztos csak.... elszundítottam. Egy picit.
- Hát persze. - ugrottam fel, és átdobtam a vállamon a táskámat. Úr isten, de beleizzadtam a kabátomba...
- Hol a kabátom? - kérdezte, és körülnézett.
- Nem tudom. - vontam meg a vállam. - Én odaadtam neked.
Elment a nappaliig, majd vissza, és a szemével a kabátját kereste. Én láttam, hogy hol van, de nem szóltam neki.
- Mit beszéltetek Rose-al? - kérdeztem. - Mi lehetett olyan fontos, amit a suliban nem lehet elintézni?
- Semmi különöset. - válaszolta láthatóan elég felületesen. - Ma nem jön be órákra.
- Nem?
- Megfázott. - volna meg a vállát.
Nem bírtam tovább nézni, ahogy a kabátja keresésével bajlódik. Úgy tettem, mintha csak most vettem volna csak észre a kabátja hollétét, és odakiáltottam neki.
- Nézd! - mutattam a korlátra akasztott kabátra.
- Megvagy! - kapta le a korlátról, és belebújt.
Élőkotortam a kulcsot a zsebemből, és kinyitottam az ajtót.
- Viszlát anya! - kiáltott be a konyhába Lorie.
- Elmentünk! - mondtam én is Meoni-nak.
Bezártam magam után az ajtót, és elindultunk az iskola irányába. Az emlékek......... már megint az emlékek.......
De most engedtem nekik. Úgysem volt semmi kedvem Lorie-val cseverészni, és valamivel elkel tölteni az útat, nemdebár? Szépen lassan elhomályosodott magam előtt az út, és már nem a házakat láttam....
Egy szobában ültem, sok másik gyerekkel. Meoni és Lorie lépett be az ajtón, és Lorie odaszaladt hozzám. Hátra mentünk játszani a régi játékokkal, amíg Meoni egyenként beszélgetett a gyerekekkel. Minden nap eljöttek, és én minden nap majd kibújtam a bőrömből. Rose-t már elvitték. Nélküle teljesen unalmas volt minden. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Ígyhát mindig teljesen felcsigázott a tény, mikor Lorie-ék eljöttek. Tisztába voltam vele, hogy hol vagyok, és hogy egyszer engem is elvisznek. Nem tudtam ki, és mikor, de tudtam, hogy meg fog történni. Mindez minden nap egyre nyugtalanabbá tett, mert mi van, ha olyan emberhez kerültem volna, aki mondjuk csak arra használt volna, hogy a cselédje legyek? Kicsi voltam, és tudatlan. Mesevilágban éltem, és a leggonoszabb lény, akit el tudtam képzelni, az a három fejű sárkány volt.
Egy nap Lorie odaráncigált Meoni-hoz, és így szólt:
- Nem akarok innen el menni! Nélküle nem! Ő a testvérem! Itt maradok, amíg őt nem visszük magunkkal!
Nem tudtam mire készül, de sejtettem. Végül aznap is hazamentek.
Másnap hiába vártam őket, nem jöttek. Harmadnap sem. Egy teljes hét telt el úgy, hogy egy szót sem hallottam felőlük. De egyik nap, vigyorogva állított be hozzánk Lorie, és sikítozva rohant felém. Majdnem összecsuklott a lában, úgy megijedtem.
Mrs. Heiols kézen fogott engem, és egy szobába vezetett. Mégjobban megrémültem. Te jó ég! - gondoltam - Ide azokat a gyerekeket szokták behozni, akiket aztán elvisznek!
De miután Lorie és Meloni is követtek bennünket, némiképp megnyugodtam.
Leültem az asztalhoz, és mindenki elém ült. Mintha valami óriási bűnt követtem volna el, és most hallgatnának ki.
- Jenny drágám - kezdte Mrs. Heiols - , ez a kedves néni örökbe fog téged fogadni. A körülmények megfelelnek az életében, és garantálhatom, hogy jól fogod érezni nála magadat. A papírok már el vannak intézve, már csak a te jóváhagyásodra van szükség.
Mindenki engem nézett. Kicsi voltam. Nagy volt a nyomás. Egy hang sem jött ki a torkomon.
Rémülten pislogtak rám, és azt hitték nem akarom. De akartam. Esküszöm, hogy akartam! De nem bírtam megszólalni. Egyszerűen nem ment.
- Azt hiszem, majd máskor. - állt fel az asztaltól Mrs. Heiols. Pár másodtperc múlva már Meoni és Lorie is álltak és elindultak az ajtó felé. Nem! Nem mehetnek el! - gondoltam kétségbeesetten. - Örökbe kell, hogy fogadjanak! Nekik kell örökbe fogadniuk!
És akkor a felgyülemlett adrenalin a szervezetemben megszólalt:
- Igen!
Hirtelen mindenki megfordult, és meglepetten néztek rám.
- Igen. - mondtam mégegyszer, mostmár kicsit halkabban.
Lorie csalódott arca hirtelen felragyogott, odafutott hozzám, és átölelt.
- Jenny! Hova mész? - kérdezte Lorie. Üdv újra a valóságban, Jenny.
Körülnéztem. Szuper. Elfelejtettem befordulni.
- Bocsi, csak elbambultam.
Odafutottam hozzá, és tovább sétáltunk.
- Emlékszem - sóhajtottam -, mikor először mentem végig ezen az utcán. - úgy döntöttem, beveszem Lorie-t is morfondírozásomba.
- Nem is volt olyan borzalmas. - nézett rám. - De már alig emlékszem. Régen volt.
- Igen....
Szerettem a nagy felhajtást apró dolgokért, és ez most teljesen jól jött. Vidáman sétáltam végig az utcákon, el az újdönsült házamig, Meoni és Lorie kezét fogva. Szerettem őket. Szerettem a családomat.
